Időről időre előveszi a média ezeknek a helyeknek a történetét, riportot csinálnak azokkal a gyerekekkel, akiknek konkrétan az életüket kell kockáztatniuk ahhoz, hogy eljussanak az iskoláig, valamint a szülőkkel, akiknek ehhez asszisztálniuk kell. Érdemes azonban megnézni, hogy most, 2016-ban, a közösségi összefogás, adományok aranykorában hol tartanak ezek a területek, hiszen ezután érthetjük meg igazán, hogy európaiként milyen szerencsés helyzetben vagyunk ebből a szempontból (is).

Atule’er, Kína

Az egyik leghírhedtebb ilyen jellegű település, a Kínában található Atule’er kis lakói életében komoly változást, és egyben könnyítést hozott a fenti képen látható kék „létra”, amely egészen hátborzongató, és innen Budapestről nézve felfoghatatlan állapotot szűntetett meg.

Különösebb kommentár nélkül is látható az a pozitív változás, ami beállt az új létrának köszönhetően, az azonban még mégis hagy némi kivetnivalót maga után, hogy még így is két(!) órába telik eljutni otthonról a tanítás helyére.

Pili, Kína

A fenti történetet is űberelni tudja az, ahogy egy mindössze 400 fős Pili nevű falucska fiataljai jutnak el iskolába, igaz, hogy csak évente négyszer kell megtenniük a hajmeresztő utat.

A képen látható, roppant barátságosnak mondható 30 centiméter széles „ösvény” körülbelül 300 méter magasan fut, úgy, hogy a mélyben egy igen csalogató folyó kanyarog. Viszont mi sem bizonyítja jobban azt, hogy az emberek tényleg bármihez tudnak alkalmazkodni, mint az, hogy az iskola tanárai szerint a gyerekek egyáltalán nem élik meg félelmetesnek, vagy bármi extrának ezt a túrát, hanem inkább csak kalandos útnak tekintik.

Zanskar, India

Minden év márciusában az Indus folyó egy (jó esetben) befagyott mellékágán battyogva jutnak el a gyerekek és kísérőik az iskolába, ráadásul nem kevesebb, mint 6 nap alatt. A Zanskar falucskát Leh-hel, az indiai Ladakh tartomány fővárosával összekötő fagyott ösvény rengeteg veszélyt rejt magában – nem egyszer katonai helikopterrel mentik ki az olvadó részeken ragadókat -, azonban mégis évről-évre nekivágnak az útnak. Ahogy a boredpanda.com által készített interjúban több szülő is megemlíti, gyermekük jövője múlik azon, hogy jobb oktatásban részesüljenek.

Guayabetal, Kolumbia

A végére egy számunkra is ismerős „eszközt” hagytam, amely mondhatni fénypontja minden magyar játszótérnek, parknak is: a drótkötél csúszda. Nem mindegy azonban, hogy egy 15 méteres szakaszon használjuk ezt az eszközt, másfél méterrel a homokos talajtól, vagy 360 méter magasan, az Andok közepén, a Rio Negro folyó fölött. Hát mit ne mondjak, nem kicsit izgalmasabb így eljutni az iskoláig, mint a 61-es villamossal. 

Erről az igen sajátos közlekedési eszközről már a XIX. században készültek feljegyzések európai kutatók tollából, használata azonban még ennél is régebbre nyúlik vissza. A helyiek számára a személyek utaztatása mellett fontos szerepet tölt be a kereskedelemben is, tyúkokat, TV-t, rádiót, liszteszsákot, és még megannyi mást küldenek át egyik oldalról a másikra.